2017. december 17., vasárnap

téli regék


hajló télben
kopasz homlok
varjakat 
vársz

eső zizzen 
talpad alatt
fehér 
vizek

hinta körül
korcsolyázik
két mondóka
gyerek nélkül
két fekete 
pötty 
a havon

hipnózisban
szaloncukor
angyalszárny 
lesz

karácsony jön
lottónyertes 
bolt 
a szíved

gyémánt

pörgés holt unalomban
ecetszagú vágatokban
bebalzsamozott akarat

hitek nyújtóznak szemed mögé
a járatokban tömegek ívnak
végig folynak a kortárs éveken

ott mozogsz te is 
ondósejtként hajtod magad
a kurva rang méhébe beletalálni
pénz ó boldogító pénz 
hatalom
ott dobog élvezettel teli 
alvadt vérdarabos bujaság

álmodban győztesként beágyazódsz
drágakővé válsz
tiéd a te 
szénterű zárványod
istenné nősz
emberiség támaszkodik rád
s még hallod hogy roppan

2017. december 12., kedd

Szatén-fehér

Szatén-fehér telünk legyen -
szerelmünknek puha fekhely,
és benne a zizzenő csend
takarjon be. Szép rejtekhely.

Éjjelente, ha hó szitál,
mint fényperje sötét légben,
hozzád bújva vészeljem át,
hideg engem sose érjen.

2017. november 19., vasárnap

Paradoxon (régi versem)


Hallgatlak, mintha mellettem zenélnél,
lejárt időnk most a télbe fordul át,
amikor lelkemmel már egybekelnél,
a szél viszi messze a dögcédulát.
Itt vagy velem, én élőnek látlak,
te holtnak hiszel túl a Sztüx folyón,
te mindig érkezel, én mindig várlak,
sosem érhetünk össze a földgolyón.

2017. november 13., hétfő

urban fantasy


1.

akár a fémvázra húzott üvegmonstrumok
áttetszőbbé válik a szem
kövér nyárban előbukkannak a csontok
szikárabbá lesznek a hajlatok
alkalmazkodva a derékszögekhez
igazodik ülőhelyhez térdkalács íve
combod alá izzad a műbőrhuzat
nyirkos ujjak hagynak lenyomatot a kapaszkodón
s amikor újságosbodénál kifordul a
metrószél urban fantasy ahogy borzongsz
a felszínen a nap-prizma szórna szét
kirakatok előtt pézsmaillatú emberek
kaparó a lélegzés - páramentes
kifacsart felhőket aggat ki az ég
s újfajta csábítási mód a hideg ásványvizes palack
melled hűtenék tikkadt panelfiúk

2.

s ősszel az alumíniumtereken
megjelennek a vörös krétarajzok
madárarcú időseket hord a szél
cserepes szájjal hunyod le szemed
pillád mögött költöznek a darvak
míg terrakotta illatgyertyákkal relaxálsz
vörös húsokra cserélnéd joghurtod
és szárnyas szendvicsed
dióhéj utánzatú rucikba bújsz
kisiskolások számháborúja tart a
felhőkarcoló tetejéig
s közben megfejtik a lift használat kódját

s míg elunalmasodnak a töklámpa és
gesztenye illúziók
dér lepi be reggel az autók tetejét
a levegőben már eloldódtak a must ízű tabletták
obszidián mélységeit emeli ki a hó
jégacél sminkben a tökéletes nők
és elegáns piros karácsonyfadíszekként
rajzanak hangyamód az emberek a plázában
felrázott üveggömb ökoszisztéma alakul ki
miközben a látóhatár sztaniolba öltözik
galaxisok pulzálása köszön vissza a
kiaggatott ledfüzéreken

3.

s hogy eleged van a hóhatár feletti érzésből
már a piaci hóvirág sem kelti fel érdeklődésed
friss aerosolok kezdenek fújni
import málnaillattal telik az élelmiszerpult
vibrál vágyaidban szász GPS
férfiról férfira szállnál versenyeztetve őket
s a városi tavaszokban van valami megejtő
fiatalság filing üti fel fejét a balkonon
ül ki a kávézók teraszaira
s kezded hinni hogy az arctalan embertömegben
vannak akik megjegyzik vonásaidat
s te viszont az övéket mert mégiscsak kötődsz
olvasod a betonrengeteg és a neonlegyek
között a falkában élni akarást

2017. november 11., szombat

Citromhéj-ég

Szitál a hó és este van,
te messze egy másik télben.
Magam vagyok. Csipkefehér.
Menyasszonykísértet.

Dér fújt szobám köré füstöt,
hol a jóslat ködöl tudom,
megfejteni lehetetlen.
Meztelen csurom.

Távol van a közel is most,
karistolva retinajég, 
megmenthetnél a vakságtól.
Citromhéj alatt az ég.

A neont érzékelem még -
vaskossá lett hamu-plafont,
körötte, mint féreg zizgek.
Az este lámpafolt.

2017. november 8., szerda

Térközök horgán

1.
Ezer nap telik el és én várlak.Kibújik 
sarkaiból az idő. Kinőtt kendő ráncai
közt fekszem, a siető semmi pillanat már
vak. Lábak keszekuszasága, és a gyomor
éhsége tart még föld felett, saját árnyékaim
mellett az elém táruló táj komor.
Kívánságaim vedlik bőrüket kígyóként,
csak apró változás alattuk. Mérgünk
önmarását hagytuk. Tudom, kettőnk ideje
már süket. Ezer nap telik el és én várlak,
míg téged az idő idegen terekbe zár.
Álmomban még látlak, megyek feléd,
de már törött csontom, elroppant hátam.

2.
S elroppant háttal, szakadt filmszalagok
között, kópiákat dobálok most szerteszét,
alakok, formák, ízek szerint. Eszét
vesztett nő, nem rendez többé semmit.
Ez itt a tangám, elküldöm neked -
áthúzva a karikagyűrűn, tedd majd
a zsebedbe. Senki sem tenne meg érted ennyit.
Ezer nap telik el és én várlak. Bújócskát
játszik velem az idő, vágatlan snittek
között, a siető semmi-pillanat már vak.
Életünk filmjén kávézacc-foltos árnyak.
3.
S nézd, az ember nem adja fel, ahogy sosem
hiszi el komolyan, hogy ő is meghal. Még
nincs olyan nagy tél, de nem is hagy el,
tereidből most törj ki hozzám.
Sterilizálj megromlást friss kávégőzzel,
ahogyan egyes halak ívnak ősszel,
úgy gyere. Akadj fenn a térközök horgán.
Apró ujjaimmal veszlek majd magamhoz,
ezer év után leszel itt nálam.
Ahogy megérintesz majd, jég hagyja el vállam,
s olvadunk vissza a szent fogadalomhoz.