2017. október 6., péntek

Kapucínerek


kicsalt minket a városi hajnal
az utolsó neonlepkék bábozódtak
redőnyszemek anyjuk méhében pislogtak még

elhaladtam az alvó koldus mellett
üres műanyagszatyrába hajítottam
kabátomról selyemrózsám
feláldozva a földanyának

pusztulás előtti világítás szűrődött ki a kávézóból
pár asztallal arrébb láttalak meg
többször is odanéztél
kicsit bizonytalanul visszapislogtam

a mosdóba menet a szemedben láttam meg magam
mintha kísértetem lépett volna utánam
már vártalak az előtérben
lehajtott kávém illatával
s blúzom alól húztad ki
az eldugott lehetőségeim

lassan mertem csak levegőt venni
a kisípolt időben

nem cseréltünk telefonszámot
reggeleink elsodródtak
más kapucínerek felé

Altatók


Az anya dúdolása

Nem feledhetitek a gyalázottságtól feketére lett szobákban
a törött porcelánbabákat, sem azokat,
amelyeknek még vert a szíve,
amikor kicsavarták tőből a karjukat.
Az álmoktól kiforgatott fiókokat,
ahol félreborulva férfiak térdeltek,
amikor a nők szemtükrét bezúzták,
hogy végre lássák selejtességük.
És hogy percek alatt váltott az idő őszre,
félelemtől kettészakadt fotóink hullottak alá a fákról,
rajta addigi életünkkel.

Békében már csak önmagammal lehetnék.

A lány dúdolása

Szendergésből vernek fel, szám sarkára
rászáradt a tej, amire vágyom,
hirtelen történik meg, pont úgy bánnak velem,
mint egy felnőttel. Titkolt plüssöm Zerka,
reszket és kicsit bepisil,
amikor a katona rám fogja a fegyvert.

Varázslókhoz méltó bádogcsillagot kapunk,
anya újra sírva fakad, de én a Napot is
szeretném a mellemre. Vagonba költözik velünk
az ágy alatti mumus, az ijedtség mögé rejtőzik.
Nevetek, mert most Ő is fél!
Itt az összezsugorodás és gyomorkorgás altatója
- mondja anya - utazunk egy új, kényszerű haza felé.

Milyen jó a táborban nézni a dús fenyvest
- latrinák és égett haj szagát mossa el,
nekem már nincs hajam, Zerkának én is lerágtam
a szalagját és az egyik fülét.
A férfiak mély gödröket ásnak, a nők gereblyéznek,
míg én ülök felsebzett térddel.

Kezemben anyám kenyérmorzsái, kendőbe kötve,
amikor nagyon éhes vagyok csipegetek belőle,
adnék Annának, de ő is angyal lett tegnap,
pedig megígérte, hogy bújócskázunk.
Én maradtam itt az utolsó gyerek.

A barakk résein át egy hegyre látni,
hófödte sapkája, olyan mint a torta habja,
úgy hívják, hogy a Szabadság hegye.
Ha nekem is majd szárnyam nő,
a táborba lopom, szögesdrótba tekerem,
hogy azt higgyék, már előtte is itt volt.

rapspam

olvad a szelfim szóljon a lájkdal
csak ne fizess ki két gigabájttal
itt ma ne reppelj nyisd meg a fészed
nézz meg a levlap spam alatt szétment

csonka dalomnak vágjad a refrént
küldjed a vírust várjon a terv még
hadd ne fizessek két gigabájttal
terjed a vámpír tűzfalat átfal

hamisítványok

a valódiság arcát ne keresd
titkos kódokba van az megírva
mindenkinél más ámbár meglehet
megpillantható olykor a nimfa

mert a hold kettős képét bámulod
és azt kérdezed melyik igazi
politikusként elved árulod
barát-kurválkodsz mint egy római

esik odakint és tél bámul ránk
jégen csattogók szólnak valahol
fehér ruhákon fekete husáng
közelünkben a halál abrakol

2017. szeptember 19., kedd

Fénytócsa

Fogni a kezét, amint haldoklik:
tudni, hogy itt van a soha többé,
most kívánni azt, hadd legyen vége –
lázháborúja váljon már köddé.

Miközben majdnem belehalsz te is,
de milyen jó, hogy nem szenved többet:
Itt vagyok anyám, csak menj nyugodtan,
ha menned kell, a halál elröptet.

Nem tudni hány perc még a vergődés,
amikor kiszülethet a lélek,
és hogy nem rebben már a szeme sem,
tudod, a morfiumpillék szépek.

És az éjszaka nehéz függönye
lágyan dermed a hajnal ablakán,
anyád száján, ahol dalok szóltak,
ekkor zár kattan: kereszt és magány.

Így kezdődik a halhatatlanság,
testkoporsó horgol ezüstrózsát,
Észre sem veszed, (ő sajnál téged,)
hogy hátrahagy egy kisírt fénytócsát.

Újranyitottam

A mai napon, sok-sok kérés után újra kinyitottam a Velvet blogot. Az elérhetősége ugyan megváltozott. Szeretteim elvesztése után, azt akarom, hogy a nevem, a nevünket tovább vigyem, hiszen fogyunk.

A régi Velvet itt

2017. szeptember 18., hétfő

Virágtündér :)

Mákgubóból bomlott ki a kislány,
haja fekete, szeme kék csillám,
arca piroslott, úgy mint a málna,
és kormos éjjel ült a szempillán.

Apró szárnyával verdesve repült,
megcsodálva az udvari kertet,
könnyű szoknyája, akár a harang
meglibbent, ahogy pillangót kerget.

Amikor a Nap elbújt, elfáradt,
kuckója lett egy diólevélen,
virágtündér vagyok - mondta másnap
- s örökre elalszom majd a télen.